Ifjú László

Közhely 

(avagy hogyan ne írjunk verset...) 

I.

Úgy szeretnék karodban lenni,

ringó kebleden megpihenni,

csókokban elveszni. Te vagy az életem,

a szerelem szívvel tölti keblem! 

Beteljesült álmok jelzik a szebb jövőt,

édes csókod harmatos rózsaszirma az oka.

Ó, úgy rohan az idő! Ó megint, a múló időt

kikezdte az idő vasfoga. 

A gondtalan gyermekkort

mélyen eltemeti magában az élet,

a rím miatt most így írom e verssort,

s szívembe zárom a megfakult régi szép emlékeket...

II.

Árva lelkem csöndes vallomása

megnyugtat téged, ne félj!

Újra fog szállni a boldogság kék madara!

Ugyan nem most, de te csak remélj, remélj!

Ne köss ki a bánat szigetén,

mert szívünkben a szerelem vigasz

az élet háborgó tengerén;

magányos farkasként fájó lélekként ordítasz.

Szívemben él a vak remények (seggem) partja,

bús melódia s szívünk zörejei. 

Szerelmünk örök útjait siratja 

könnyáztatta arcom hűs cseppjei...

III.

Pőre lelkem, mint a fagyos világ,

kisfiús mosolyom szerteszáll.

Bús magányomban a földöntúli boldogság

a képzelet szárnyán száll.

Rögös az út, amin járunk, 

kéz a kézben, a szívünk egyszerre dobban.

Eljött a pillanat, mire vártunk -

virágos réten vérző szívem egyszercsak szétloccsan.

Elmúltak az évek, életem része voltál, 

nem tudom mit hoz a holnap:

Ó mondd! Várnál e rám a tűző nap alatt?

Ez a vers megfeküdte a gyomromat, róka riogat...

2015. augusztus